Lázár Lajos jó szívvel gondol vissza az elmúlt évtizedekre

– Egyértelmű volt a pályaválasztása, nevezetesen az, hogy önből bizony újságíró lesz?
– Igen, abszolút egyértelmű volt, nem is nagyon gondolkodtam másban.
– A sajtón belül annak melyik területe: közélet, kultúra vagy a sport vonzotta leginkább? Mindenevő volt?
– Lényegileg mindegy lett volna a részemről, de a sport szinte tálcán kínálta magát. Az az igazság, hogy már középiskolás koromban a gimnáziumi újságot szerkesztettem, valamint rendszeresen tudósítottam a megyei lapot, a Dunántúli Naplót is, amely a legnagyobb példányszámú napilap volt a maga korában, előfordult, hogy százezer példány feletti eladással bírt. A gimnáziumi periodika nyilvánvalóan nem feltétlenül csak a sportból állt, itt bőségesen volt módom kipróbálni magam a különféle műfajokban. Akkoriban az újságírók esetében elvárt feltétel volt valamilyen felsőfokú végzettség, így számomra sem lehetett kétséges, hogy az érettségit követően tovább fogok tanulni.
– Mi jöhetett szóba akkoriban?
– Az érdeklődésemnek és az irányultságomnak megfelelően a jogász vagy tanári pálya jöhetett leginkább szóba. Pécsett annak rendje és módja szerint elvégeztem a magyar-történelem szakot, majd 1968-ban államvizsgáztam.
– Ezt követően lett főállású újságíró?
– Nem egészen, akkor még némileg másképpen mentek a dolgok. A létszám, a betölthető státuszok száma ugyanis kötött volt, az akkori főszerkesztő mindössze annyit mondott, külsősként elismer engem, de sajnos nem tudja megmondani, mikortól lesz számomra teljes státusza. Ámbár a sportrovat esetében amolyan félállást kaptam, ez akkoriban a sportújságíróknál bevett gyakorlat volt. Már korábban is bedolgoztam nekik, így végül is 1971-ben felvettek a Dunántúli Napló sportrovatához. A főiskolát követően Budapesten elvégeztem a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) újságíróiskoláját, amelynél a jelentkezésnek már eleve feltétele volt a felsőfokú végzettség megléte. 1974. január elsejétől aztán kineveztek a sportrovat vezetőjévé.
– A sportnapilap, az akkori Népsport mikor került a képbe?
– Igazából már a Dunántúli Naplóval párhuzamosan bedolgoztam a Népsportnak, rendszeresen tudósítottam a lapot. 1974 nyarán úgy alakult, az addigi tudósító kolléga, Tóth Zoltán megbetegedett, így a helyére én kerülhettem, s lettem a Népsport pécsi, pontosabban szólva Baranya megyei vezető tudósítója.
– Ez a titulus hány ember munkáját fogta össze akkoriban?
– Nagyjából öt-hat főt. Akkoriban az volt a koncepció, hogy ahol voltak NB-s labdarúgócsapatok, ott foglalkoztattak tudósítókat. Lényegében azt mondhatom, egyik izgalmas feladat adta a másikat, hiszen a pécsi rádióban én szerkeszthettem a vasárnapi sportműsort is. Akkoriban – még internet nem lévén – igencsak hallgatott műsor volt, a munkánk, az eredmények, a riportok, interjúk begyűjtése persze lényegesen nehezebb volt, mint manapság. A hetvenes években lettem tudósítója a Képes Sport című hetilapnak.
– Voltak az ön számára szakmai példaképek, ha úgy tetszik, etalonok?
– Pécsett, akire fel tudtam nézni, ő Tóth Zoltán volt, aki az országos sportlapokat tudósította Pécsről külső munkatársként. Amolyan segédszerkesztő-féle voltam mellete, ami persze rendkívül hasznos és intenzív tanulóidőszak volt számomra. A népsportos időszakomból pedig említhetném a felejthetetlen Borbély Pált, Németh Gyulát, akik remek (szak)emberek voltak, amíg külsőztem, hónom alá nyúltak, nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy egyengették a pályámat.
– Mikor jött az „áttörés”?
– Feltételezem, a kérdésével a jelentősebb pozíciókra gondol. 1982-ben felkértek a Képes Sport főszerkesztő-helyettesének, ám végül is ez nem jött össze, mert az akkori főszerkesztő másvalakiben gondolkodott. Visszagondolva, már 1984-ben jöhettem volna fel Pestre, de akkor volt a Los Angeles-i – bojkottált – olimpia, és nem akartam a kollégáimat cserbenhagyni Pécsen. Ebből kifolyólag 1985-ben jöttem fel a Népsporthoz, és egészen 1999-ig ott dolgoztam.
– Visszatekintve a pályafutására, egyetért azzal, hogy sokszor volt jókor, jó helyen?
– Igen, fogalmazhatunk így is, és persze a szerencse szerepe sem elhanyagolható tényező. Sohasem kopogtattam a titulusokért, ezeket rendre felajánlották. Ha így nézzük, nem lehetek elégedetlen, sőt...
– Mi volt a kedvenc sportága?
– Mindig is érdekelt a labdarúgás, emellett a kézilabda, a kosárlabda és az atlétika ugyancsak közel állt hozzám, gyakorló zsurnalisztaként ezekben kifejezetten otthonosan mozogtam. Sőt, hadd mondjak egy példát! Érdekes módon, az idősebb kollégáim valahogy nem csípték akkoriban az ökölvívást, így ez a sportág is hozzám került, és ennek kapcsán is sokat és sokfélét írhattam, sőt több alkalommal külföldre is eljutottam.

– Jó is, hogy ezt említi! Merre, hány országban járt hosszú pályafutásának évtizedei alatt?
– Nem számoltam össze, de az biztos, hogy Európában kevés olyan ország van, ahová nem jutottam el.
– Mi volt a csúcspont?
– Az 1980-as moszkvai nyári olimpiára akkreditáltak, és ki is mehettem tudósítani a Dunántúli Naplót. Felejthetetlen emlék a mai napig.
– Ugorjunk egy picit, vagy ha úgy tetszik, akár nagyobbat is. Mikor volt a névváltozás a Népsportnál, és hogyan befolyásolta mindez Lázár Lajos szerepét?
– 1990-től Nemzeti Sport lett az országos sportnapilap neve, ott már tulajdonosok voltunk, beleértve engem is. Ezekben az években voltam minden: rovatvezető-helyettes, rovatvezető, főmunkatárs, szerkesztő, míg a legutolsó titulusom lapigazgató volt, 1993-tól egészen 1999 tavaszáig. Eközben persze szerkesztettem a labdarúgórovatot is, és ekkortájt bontogatta szárnyait a lapnál, és tanulta a szakmát Vincze András is, aki manapság is szerkesztője a sportújságnak.
– Ha már a tanítványoknál tartunk, ki vagy kik azok, akiket mentoráltja(i)ként könyvelt el magában, akik akár a mesterüknek is tarthatják önt?
– Zombori András szerintem nem tagadja meg a mai napig sem, hogy annak idején foglalkoztam vele.
– Hogyan alakult a továbbiakban a pályafutása?
– A kilencvenes évek közepén eléggé hektikus állapotok uralkodtak a futballban; megkerestek a pécsiek, és kértek, hogy amiben tudok, segítsek nekik, gondolok itt például a tervbe vett fúzió előkészítésére. Létrejött ugyanis a többi kis csapatból az egykori Pécs ’96 FC, amely egészen az NB I/B-ig eljutott. Olyan nevek fémjelezték akkor a klubot, mint Tököli Attila, Jäkl Antal, vagy Palaczky János. Náluk szakosztály elnök pozíciót töltöttem be.
– Egyben ez jelentette a sportvezetői pályafutásának is a kezdetét?
– Lényegileg igen, mondhatjuk azt, hogy ez volt a kezdet.
– Miután felkerült a fővárosba, több újabb tisztséget is betöltött, gondolok itt például a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagságára.
– 1998-ban, még Kovács Attila elnöksége idején indultam, ám akkor végül nem kerültem be a grémiumba. A 14 tagú testületből a szavazati arányt tekintve tizenhatodikként lemaradtam. Egy évvel később aztán elnökválasztás is volt, ekkor már sikeres volt a kandidálásom, s tagja lettem a dr. Bozóky Imre vezette elnökségnek. Velük egészen 2005-ig dolgozhattam. Ebben a történetben az az érdekes, hogy lejárt a mandátumom, és úgy döntöttem, hogy nem méretem meg magam újra. 1999-ben, amikor a svájci Ringier Kiadó megvette a Nemzeti Sportot, az akkori vezérkart elbocsátották, és az ezt követő időszakban szabadúszóként dolgoztam különböző lapoknak. 2004-ben indult útjára a Reggel című napilap, amelynek főszerkesztője, Pauska Zsolt megkeresett azzal az elképzelésével, hogy a sportrovatban vállalnám-e a magyar foci rovatot a lapnál? Igent mondtam, de eközben azt is éreztem, hogy nem lenne szerencsés, ha egyben elnökségi tag is lennék, végül a szövetséggel történt egyezségem értelmében még pár hónapig, 2004 szeptemberétől 2005 februárjáig a tagja maradtam a vezetésnek, de az új választáson már nem indultam el. Fekete Miklóst, a Pest Megyei Labdarúgó Szövetség ügyvezető elnökét kapacitáltam, hogy induljon el, segítettem is neki a kampányában, és végül sikerrel járt.

– Ahogy egyre jobban haladunk előre az időben, számomra adódik a kérdés: mikortól keresztezte egymást az MLSZ Pest Megyei Igazgatóság jogelődje, a Pest Megyei Labdarúgó Szövetség és az ön pályája? Egyáltalán: milyen pozíciókat töltött be az elmúlt évek alatt?
– A már említett, 2018 őszén elhunyt Fekete Miklóssal voltunk éppen valahol egy rendezvényen 2006-ban, amikor megkérdezte tőlem, volna-e kedvem Pest megyében, a szövetségnél dolgozni, aktivistaként – ezt akkor még így mondták. Igent mondtam a felkérésre, és 2006 őszétől 2007 nyaráig, az edzőbizottságban dolgoztam. A történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, ott is inkább amolyan sajtómunkáról volt szó elsősorban, időnként megjelentem írásaimmal a Sportszelet című közép-magyarországi regionális lapban. 2007 nyarán a szervezési és versenybizottság elnöke lettem, s bevallom, eleinte fogalmam sem volt, hogy milyen egyesületek, illetve csapatok szerepelnek a különböző pontvadászatokban, de támpontként rengeteg segítséget, információt kaptam a szövetség munkatársaitól. Fél évig voltam a versenybizottság élén, majd az addig három fegyelmi bizottsággal működő szövetségben ezt a szakbizottságot az akkori főtitkárhelyettes, Benkő Tamás javaslatára összevonták, s lettem 2008 tavaszától a vezetője. Egységes szemlélet, határozathozatal és döntési mechanizmus – ezek voltak a főbb sarokpontok, amit a szövetség akkori vezetése elvárt az általam vezetett grémiumtól. Mindez 2011 nyaráig tartott.
– Ha az emlékezetem nem csal, ezt követte a megyei igazgatóságok integrációja, központosítása a Magyar Labdarúgó Szövetséghez?
– Így van, a 2011-es év második fele számomra a Versenybizottsághoz való visszatérést hozta el, s tartott mindez egészen mostanáig, 2020 elejéig. Ez a pozíció magában foglalta a szövetségi ellenőröket delegáló feladatkört is, egészen a 2019/2020-as évad őszi idényének a végéig. Nem mellesleg, 2016-ban a már említett Sportszelet című újságnál lettem a szerkesztőbizottság tagja: minden héten rendszeresen jelentkeztem riportokkal, tudósításokkal egészen tavaly nyárig, amikor a korábbi főszerkesztő, művészeti és tördelőszerkesztő, B. Nagy Zoltán tragikus hirtelenséggel el nem hunyt.
– Ha jól tudom, nem fordít teljesen hátat a sportágnak, és most is dolgozik egy nagyszabású feladaton a Pest megyei labdarúgás érdekében?
– 2021-ben lesz 70 éves a megyei szövetség, pontosabban ma már igazgatóság. Ennek apropóján készül egy jelentős monográfia, amely a célját tekintve felöleli majd ezt a hét évtizedet. Ebben a szövetség, illetve igazgatóság elmúlt hetven évének még élő, egykori és jelenlegi meghatározó szereplőiről portrékat fogok írni Benkő Tamás Pest megyei igazgató felkérésére. Izgalmas és nagyszabású munka, amelynek már benne vagyok a sűrűjében...
Kovács Krisztián

NÉVJEGY

Név: Lázár Lajos;
Születési hely: Pécsvárad;
Születési idő: 1945. december 16.;
Foglalkozás: tanár, újságíró;
Iskolái: Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szak (1968), MÚOSZ újságíró szakosztálya (1973);
Újságíróként: Dunántúli Napló (1971–1984), Népsport (1985–1990), majd a Nemzeti Sport munkatársa (1990–1999; 1993 és 1999 között a lapigazgatói tisztséget is betöltötte), a Képes Sport, a Reggel, a Vasárnapi Hírek, a Sikeres Nők, a Sportszelet és a Pesti Foci című lapok, illetve magazinok újságíró-szerkesztője, főmunkatársa;
Sportvezetőként: Pécs ’96 FC szakosztály elnöke (1996–1998) Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagja (1999–2005), Pest Megyei Labdarúgó Szövetség edzőbizottságának elnöke (2006–2007), szervezési és versenybizottság elnöke (2007–2008), fegyelmi bizottság elnöke (2008–2011), versenybizottság elnöke (2011–2020).